Off - Társblog a láthatáron

Ahoi! Kedves/drága/tisztelt olvasóim,

Sajnálom, hogy nem egy újabb fejezettel járulok elétek, de gondoltam bejelentem, hogy az egyik (blogos körökben megismert) barátnőmmel egy közös, új történetet indítottunk. Megtalálhatjátok benne az én írás stílusomat, és kellőképpen izgalmas a világa. Mivel nem bírtam elszakadni a szívemnek kedves űrtől, ez is egy sci-fi történet.

Örülnék, ha benéznétek! :)

Árnyhad

Fülszöveg: 

Minden ember elgondolkozik, hogy mégis mi van a halál után? Talán a pokol, vagy a meny vár a lelkekre, esetleg minden életét vesztett elveszik a sötétségben? Gwendolyn is ezen töri a fejét az utolsó másodperceiben, azonban amint elhagyja az élet, valami egészen mást tapasztal.
Egy másik világban találja magát, az Avantison. Ez a világ, a tiszta élet helye, ahol a tiszta emberek élnek, a Föld pedig a száműzöttek otthona. Gwen csak egy kiszámíthatatlan "hiba" miatt került a rútbolygóra, és hamar kiderül, ő a királyi vérvonal tagja,a hercegnő. Ez azonban nem jelenthet számára nyugodt életet. Hamarosan arra ébred, hogy a tisztának hitt emberek körülötte mégsem olyan becsületesek, mint hitte.



  Örökké imádlak titeket!

Hedvig Tris

Harmadik fejezet - Tomboló viharok

 Ahoi!             Tudom, viszonylag régen volt fejezet, viszont a rengeteg támogatás miatt sikerült összeszednem magam, és rengeteg új ötlettel, és csavarral jöttem nektek. Kellemes olvasást! :)

Ahogy lecsuktam a szemem, egy fénytengerben úszó nyári tájat láttam. Egy emléket a múltból, egy helyet, ahová soha többé nem juthatok vissza.

Számomra még mindig nehéz volt felfogni, hogy hol is vagyok. Az Alietna gőzzel teli, fény nélküli, sötét bolygóján. Talán a nap meleg sugarai hiányoztak leginkább.

Egyedül feküdtem az ágyon, amibe majdnem belesüllyedtem, olyan puha volt. A plafont bámultam, és egyre csak próbáltam mindenfélén gondolkodni, nehogy elsírjam magam.

Ez a szoba olyan otthonos a többi vasfalhoz képest. Körülvesz egy olyan légkör, amit még sosem éreztem. Friss levegő, de mégsem hasonlítható a Föld légköréhez. Mellesleg nem érzek semmilyen illatot, biztos a sterilitás miatt. Elvégre Víeron azt mondta, az alietnaiak közül szinte soha sem beteget, minden olyan tiszta.

Kikászálódtam a puha párnák közül, majd beléptem a fürdőbe. A szoba teljesen fehér volt, és csupán egy hatalmas kád volt benne, a falat pedig végig tükör takarta.

 - Ezek még sosem jártak egy normális fürdőszobában - nevettem el magam. 

A szürreális szoba mögött két ajtó nyílt, az első mögött a mosdó, a második pedig a törölközőket, és tisztálkodási szereket rejtette.

Közelebb léptem a hatalmas kádhoz, és megnyitottam a csapot, ahonnan hirtelen kristály tiszta víz kezdett folyni.

Legalább nyugodtan fürödhetek picit, talán elfelejtem, hogy hol is vagyok....

Mikor el kezdtem volna vetkőzni, az ajtó becsapódott, és valaki hangosan belépett rajta. Kinéztem, mire Gergely állt előttem.

 - Máris fürdesz? - kérdezte, miközben levette magáról a bugyuta sapkáját.

 - Azt terveztem - válaszoltam hűvösen.

 - Á, nem is baj - suttogta, majd lehúzta magáról a pólót.

Ez most komoly? Oké, hogy össze vagyunk zárva, de már az első percben levetkőzik? Semmi beszélgetés, vagy valami? Mellesleg amikor utoljára láttam legszívesebben megfojtottam volna.

A kezem elkezdett remegni, mire ő egyre csak közeledett.

 - Mi? Mit csinálsz? - nyögtem ki félénken. Miközben próbáltam leplezni, hogy az izmos hasát nézem.

Szorosan oda lépett mellém, majd a szemembe nézett. Én csak szaporán vettem a levegőt, mikor már csupán pár centi volt köztünk. Hirtelen az ajkát az enyémre tapasztotta, - az első csókom, vele - kezdte lehúzni rólam a felsőm, mire mérgesen hátra löktem.

 - Ezt akartad nem? - mordult fel újra közeledve.

 - Hagyj békén! - kiáltottam. - Azt hiszed ezek után képes lennék erre? - folytattam, majd az ajtó felé indultam. Pedig igenis képes lennék rá, sőt... Akkor miért ellenkezem? Félek?

Ki futottam az ajtón, ahol egyenesen Víeronbe ütköztem.

 - Mi a baj? - kérdezte a vállamat fogva, de nekem csak a könnyeim csordultak.

Gyengén ellöktem magamtól, és sebesen elfutottam. Sírva.

Miért teszik ezt velem? Mindenki. Az egyetlen, akire számítanom kellene, akiben legjobban bíznom kellene, és akibe védtelenül beleestem, pont ő akart az előbb rám mászni. Az ellenséget pedig gyűlölnöm kellene, de pont Víeron a legkedvesebb hozzám ezen a bolygón. Hová értem? Mit csináljak? Ki vagyok?

Ahogy elfutottam sírva a klónok mellet, az idegenek csak összenéztek mögöttem, de nem érdekelt. Csak keresni akartam egy helyet, ahol végre egyedül lehetek, és senkit sem zavar a sírásom.

Kifutottam a hangárba, majd átugrottam az alacsony kerítést, és kifutottam a mezőre. A hatalmas hasadék csupán pár kilométerre volt tőlem, míg én a tájat nézegettem.

A furcsa sárga növényzet beborított mindent, és néhol egy, két zöld fűszálat is meg tudtam pillantani.

Leültem végül egy hatalmas félszigeten a hasadékba ömlő tenger mellet, és kémleltem az eget. Egyetlen madár, vagy bogár sem repült el mellettem, viszont mindent beterített a vízgőz.

Vajon örökre ezen a bolygón kell maradnom? Ilyenkor úgy hiányzik valaki, akiben megbízhatnék... Mint Aguszta. A Földön ő volt az egyetlen barátom. Hiányzik, hogy valaki megnevettessen a furcsa szavaival. Még meg sem tudtam gyászolni, vagy hasonló.

Ahogy telt az idő egyre nagyobb lett a gőz fölöttem, és kevesebb lett a fény.

 - Olyan, mintha éjszaka lenne - leheltem, majd hátra dőltem.

Ahogy oldalra fordítottam a fejem, hirtelen Víeron aprócska mását pillantottam meg. 

 - Míferis! - üvöltötte.

Én bambán rá bámultam, mire az égre mutatott. Hirtelen egy hatalmas, sötét felhő tornyosult fölöttem, ami rohamosan közeledett. Víeron ahogy közelebb ért megragadta a kezem, és maga után kezdett húzni. 

 - Hova megyünk? - kérdeztem loholva utána.

 - Menedéket kell keresnünk!

Körbenéztem, majd egy kőbarlangot pillantottam meg pár száz méterre tőlünk.

 - ÁLLJ! - rántottam vissza, és a barlangra néztem.

Mind a ketten sebes sprintbe kezdtünk, mikor a felhő már mindent beborított, és a vihar egyre csak közeledett. 

Minden erőmet beleadtam a futásba, így megelőztem Víeront, és a menedék elé érve, az utolsó pillanatban behúztam. Amint beértünk, az eső azonnal eleredt, de mintha a bolygó összes vize lehullott volna. A barlangból nem is lehetett kilátni, hiszen a kijárat nyílását annyira ellepte a víz, mintha dézsából öntötték volna.

 - Ez nem sokon múlott - könnyebbültem meg.

 - Ilyet soha többé ne! - lihegett a parancsnok.

 - Meddig fog ez tartani?

 - Csak pár perc. A hatalmas viharok miatt ilyen sima a talaj. Az eső, szinte mindent elmos.

Itt kuporgunk egymás mellet, mégsem mondhatom el neki. Semmit sem. Nem bízhatok meg benne, még akkor se, ha megmentette az életemet.

Hátra kuporodtam, és elkezdtem remegni a hidegtől. Víeron felém fordult, és közelebb jött.

 - A hideg? - kérdezte, mire bólintottam. Mellém bújt, és átkarolt. Nem szóltam semmit, és ő sem.

Meg fogja kérdezni, hogy miért sírtam? Bár, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem tenné. Mondjam el neki, hogy az egyetlen férfi, aki iránt gyengéd érzelmeim vannak, egy idióta? Vagy azt, hogy pont ő a legkedvesebb számomra? Á, bukott ügy... 

Próbáltam nem megmozdulni, de akaratlanul is remegni kezdtem, és kapkodtam a levegőt. Még sosem voltam ilyen közel valakihez. Ő csak percenként rám tekintett, majd gyorsan elfordította a fejét.

 - Hamarosan elmegy a vihar, és visszamehetünk. - mondta ki bámulva.

Az eső hasonlítani kezdett a földire és már csak cseppekben hullott. Mi lassan kisétáltunk, és elindultunk visszafelé.

 - Te hány éves vagy Víeron? - kérdeztem félénken a karjaiba dőlve.

 - A ti időszámításotok szerint, úgy 26 körül lehetek. A mi bolygónkon sokkal hosszabb egy év, és nincs is napi beosztásunk. Az időt is csak úgy tudjuk mérni, hogy hány masrun van még a következő évig.

 - A masrun olyasmi, mint egy nap?

 - Pontosan. - helyeselt a szemembe nézve, majd gyorsan elfordult. Én hirtelen megálltam, és kibogoztam magam.

Mit akarhat? Talán összeesküdtek ellenem, hogy egy gaíta elcsábítson, vagy mi?

 - Ha a szabályaitok tiltják, miért nézel ennyire? Talán a ronda fehér fejemet, vagy mit? - kérdeztem a sírás határán, mikor közbe vágott.

 - Csak tetszel nekem, - vágta rá magabiztosan - pedig nem szabadna.

Mi? Ezt ilyen könnyedén ki tudja mondani? Azt hittem ennél szabálytisztelőbb. Furcsa, mégsem rémít meg annyira, mint amikor Gergő... megcsókolt.

Ezután nem tudtam mit felelni, csupán újra mellébújtam. Nem szóltunk semmit egymáshoz, csak sétáltunk a hidegben. Persze ő semmit sem érzett, hiszen ehhez volt szokva, míg én majdnem megfagytam. Most, mégis mit gondoljak?

Miután a hangárhoz értünk elváltunk, és egyedül indultam fel a szobámig. Felmásztam a körkörös emeletekre, majd egészen a zárt fémajtóig jutottam.

Ne gyengülj el! - kiabáltam magamban. Kinyitottam az ajtót, ami mögött Gergely az ágyon aludt csendesen.

Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd közelebb léptem. Még be sem takarta magát, csak úgy feküdt az ágyon.

Most látom először aranyosnak. Olyan mint egy kisfiú, aki véletlenül elbóbiskolt. Ilyenkor mindig csak elgyengülök. Elfelejtem, hogy átvert, és direkt hozott egy távoli bolygóra. Állj! Mégis miért nézem pont azt az embert alvás közben, aki miatt ide kerültem? Á, Vilma! Már megint hülye vagy.

Lassan hátrébb lépetem, és a falhoz simultam.

Kezdjük ott, hogy az ember elvileg nem lehet szerelmes olyan emberbe, akit nem is ismer, mégis... Ő az első ember, aki iránt így érzek. Nem is érzem jól magam a közelében, inkább csak félek, és izgulok egyszerre, de így is vágyok rá. 

 - Ajj, miért nem élhetek egy normális világban? - motyogtam halkan. Akkor talán lehetne minden normális. Csak mosolyognék rá az utcán, ő pedig odajönne hozzám. Megmondanám a nevem, ő is az övét, majd hosszasan beszélgetnénk, és így tovább. Lenne három gyerekünk, akik úgy néznének ki, mint mi, és egy szép kis családot alkotnánk. Nem élhetek álomvilágban! EZ a valóság. Egy az Alietnán vagyok, és ő jelenleg közelebb áll az ellenséghez, mint hozzám. Nézhetem itt naphosszat, de a dolgok akkor sem változnak. A hülye érzelmek helyett jobb lenne valami terven dolgozni, hogy megvédjem magam. Kell valami, ami megvéd ezektől a lényektől. Meg kell változtatnom a túsz helyzetemet!

Beléptem a fürdőbe, és ismét megnyitottam a csapot. A csobogó víz hangjára Gergő valószínűleg felébredhetett, ugyanis hallottam, ahogy az ágyon megmozdult. Most nem fog bejönni. Érzem, hogy most nem fog semmit tenni.

Befeküdtem a kádba, és végre elengedtem magam. Kinyújtottam minden izmomat, és ellazulva feküdtem a kellemesen forró vízben.  Elaludtam. 

***

Mire magamhoz tértem, már az ágyban aludtam, egy pizsamaszerű ruhában, míg Gergő a szemben lévő kanapén feküdt, és olvasott. 

 - Jó reggelt! - szólított meg.

 - Már ha több fény lenne, még el is hinném, hogy reggel van. - válaszoltam morcosan, és az oldalamra fordultam.

 - Ha nem tetszik köszönhetek alietnaiul is. Sreví dora!

 - Serví hara! - viszonoztam neki a nyelvet, mire láttam rajta, hogy meglepődött. - Azt hiszed csak te alkalmazkodsz?

 - Nem. Azt hittem hülye vagy - mondta teljesen nyugodtan.

 - Érdekes. Én azt gondoltam normális vagy. Mindketten tévedtünk - mondtam, mire ő csak elmosolyodott. - Te öltöztettél át? - kérdeztem könnyeden.

 - Ne aggódj nem értem hozzád. - motyogta, majd lerakta a könyvet, és az ágyhoz indult. - Legközelebb csak akkor teszem, ha te is azt érzed, amit én.

Mi? Érzelmek? Tőle? Én azt hittem, hogy csak azért... vagy csak a vágyra gondol?

 - Öltözz fel, és lent találkozunk - motyogta, majd kiment a szobából.

Ennyit arról, hogy megkérdezzek tőle bármit is... Mit csinál már megint?

Előbújtam az ágyból, majd az ablakhoz sétáltam. Egyetlen kósza esőfelhő sem volt az égen. Amióta itt vagyunk elvesztettem minden időérzékemet. Vajon a földön most hány óra lehet? Egyáltalán mi történik ott?

Benéztem a szekrénybe, amibe a néhány Földről hozott ruhám volt. Magamra húztam egy fekete farmerem, és a fehér ingemet, majd kiléptem a szobából. Víeron fogadott az ajtóban, mellette pedig a tizenkét kísérőm állt.

 - Hová megyünk? - vontam kérdőre a parancsnokot.

 - Ma találkozhatsz az Alietna Qínessével. Ő vezeti az egész bolygót.

 - Olyasmi mint a király?

 - Nem, a Qíness mindig nő, hiszen a hölgyek mindig okosabbak. - mosolygott.

Besétáltunk  a nagyterembe, majd onnan egy mozgó lift átvitt minket a főépületbe.

A kapu hatalmasabb volt, mint amit már a hangárban láttam, és mindent apró ezüst díszítések vettek körül. Látszik, hogy egy nő uralkodik...

Amint beértünk egy hatalmas tróntermet pillantottam meg. Az oldalánál már ott állt Gergő, és a trónon egy gyönyörű alietnai nő ült, ágakkal díszített csodaszép ruhában. Az ajkai vörösen csillogtak, és a szemei szürkén pompáztak. Már messziről is fel lehetett ismerni, hogy ő a Qíness, hiszen a kísérete 20 csuklyás gaítából állt.

Persze ilyenkor nem jut eszembe szépen felöltözni...

Mikor odaértünk a Gergely mellém lépett, és a kezemet megfogva közelebb vezetett.

 - Nem arról volt szó, hogy csak akkor érsz hozzám, ha én is akarom? - kérdeztem tőle gúnyosan, amire csak egy grimasszal felelt.

 - Légy üdvözölve, Szerecsen Vilma, Míferis human! - szólított meg, a Qíness. - A nevem Lílany Hadisín, első ezen a néven. Én vagyok az Alietna Qínesse, de ezt már úgy is tudod.

 - Igen - válaszoltam bármiféle úrnőzés nélkül.

 - Gyere csak közelebb! - utasított, mire én én előrébb sétáltam. - Micsoda szépség - fogta meg az arcomat. - Tudod a legtöbb gaíta furcsának tart titeket, pedig a ti népetek valóban sokkal szebb, mint a miénk...

 - Köszönöm! - válaszoltam, majd hátra léptem.

 - Tudod most minden alietnai nemes úton van, hogy megcsodálja az embereket. Igazi kincsek vagytok nekem. Minden esetre örülök, hogy én is láthattalak titeket, viszont most mennem kell. Tudjátok egy egész bolygót irányítani elég hosszadalmas munka. - halkult el a hangja.

Érezhető a megvetése. Végül is egy másik fajként jöttünk az ő bolygójára...

 - Kérlek seríny hozd az italomat! - mondta az egyik csuklyás alaknak, aki rögtön egy pohárral tért vissza, míg mi vissza indultunk.

 - Víeron! Az Alietnán vannak rabszolgák? - kérdeztem a parancsnokot zavarodottan.

 - Igen, mi serínyknek hívjuk őket. - válaszolta nyugodtan.

Sápadtan lépkedtem tovább Víeron oldalán, tudva az Alietna egyik titkát.

 - Tudod mi a használhatatlanokat nem megöljük, hanem használjuk. Legalábbis a nemesek. - lépett mellém, majd az ablakon keresztül lemutatott. - Nézd, pont ott jönnek a nemesek.

Ahogy a hangárra pillantottam több száz csuklyás gaítát láttam meg, akik sorban jöttek az kapuk felé.

Megálltam, és csak kapkodtam a levegőért.

 - Hé! Vilma várj meg! - kiabált lihegve Gergő, mögöttem. Ahogy mellém ért, csak szótlanul a hangárra mutattam, mire neki is elállt a lélegzete. Ezek minket is rabszolgává fognak tenni...

Gergely hirtelen megragadta a vállaimat és megrázott.

 - Nyugodj meg! - nyugtatgatott, miközben Víeron csak mérgesen kémlelte Gergő minden mozdulatát.

 - Minden oké! - válaszoltam, majd odébb léptem.

 - Víeron! - szólalt meg a katona.

 - Igen? - válaszolt hidegen az alietnai.

 - Már tudnék beszélni a földiekkel?

 - Lehet rá esély - motyogta.

Gergő hirtelen megfogta a kezem, és futni kezdett.

 - Gyere velem! - suttogta, miközben egy ismeretlen úton haladtunk. Egy lépcsős fémfolyosón mentünk keresztül, majd egy hatalmas, tágas terembe értünk. Minden televolt világító gombokkal, és műszerfalakkal. A szoba közepén pedig a követ ült.

 - Ó! Üdv Míferis! - szólított meg Hyríja.

 - Hol vagyok?

 - Ez itt a konferencia terem.

Körbe forogtam, végignézve az ijesztő szobán, ami csak az ürességet sugározta.

Milyen furcsa hely... Mintha egy másik világban lennék. Egy új életben.

Ahogy nézelődtem, a falon lévő hatalmas képernyőn egyszer csak egy férfi jelent meg. Koszos volt, és kimerültnek látszott. Azt a katonai ruhát viselte, amit Gergő.

 - Andrási tábornok! - szólította meg az ismeretlen Gergelyt. Kikerekedett szemekkel bámultam a képernyőre, míg a "tábornok" előre sétált.

 - Hágori ezredes! Mi a helyzet a Földön?

Hogy mi a helyzet... a Földön? Miről beszélnek ezek? Azt tudtam, hogy miatta  kerültem ide, de...?

 - Már teljes a felkészültség, de még várnunk kell. Ameddig nem simulnak el a kedélyek az alietnaiak érkezése miatt, addig nem támadhatunk. Akkor kell belekezdenünk, amikor már senki sem számít rá. Most még nem győződtek meg a gaíták békés szándékairól. 

 - Értem! 

 - Hogy állnak a dolgok ott, uram?

 - Minden el van rendezve, a katonák, már elkészültek, és a klónozásra is készen állok.  Amint kész az ellenállás, indíthatjuk a támadást a Föld önkényes uralkodóival szemben!

 - Mi fene?! - szóltam közbe. Gergő magát akarja klónoztatni, azért mert az alietnai klón rossz gravitációhoz van szokva, azért, hogy lázadást indítson a föld vezetőivel szemben? Az apám ellen? Az otthonom ellen? 

Második fejezet - Az Alietna

Ahoi!            Igen megérkezett az ÚJ második fejezet, ami még valószínűleg folytatva lesz. Igaz, még nem teljes, de meg akartam veletek osztani. Jó olvasást!

Egy hatalmas űrhajón ültem, az emberi szobáról mintázott fülke bőrfedésű kanapéján, úton egy idegen bolygóra, rengeteg ismeretlen társaságában. Megint sikerült valami hülyeséget csinálnom...
 - A követ mikor érkezik vissza? - kérdeztem félénken az egyetlen társaságomat, az egyik lényt.
Valószínűleg nem ismerte az emberi nyelvet, mert csak egy morgással felelt.
Ha jobban megnézem, ugyan olyan, mint amit megöltem. A feje, a háta, és még a ruhája is hasonló.
Az ajtó hirtelen megrezzent, mire Gergely lépett be rajta vidáman, mintha mi sem történt volna.
 - Mégis hol voltál? - vontam kérdőre.
 - Hogy hol? - fogott körbe. - Egy rohadt nagy űrhajón vagyunk. Azt ne mond, hogy téged nem érdekel!
Felhúztam a vállam, majd elfordultam. Nem láthatja, hogy mosolygok.
Egy átlagos lány félt, vagy undorodott volna a helyzettől, hiszen egymásra akartak uszítani minket. Én ezzel szemben titokban örültem a dolognak. Ő. Senki másra nem vágytam volna. Titkon örültem is, hogy egy fényévekkel távolibb bolygóra száműztek, vele. Mindenki erre vágyik nem?
Olyan gyerekes vagyok...
 - Találkoztál a követtel? - fordultam vissza. - Ő nem tud beszélni - mutattam a kísérőmre.
 - Az enyém se - válaszolta még mindig derűsen.
Kibámultam az aprócska ablakon, ami körübelül egy méter vastag lehetett. Bizonyára a nyomás miatt kellet, de így is ki lehetett látni rajta. Elsuhantunk a Föld mellet, mintha az egy apró hegy lenne, egy hatalmas gleccseren. Az ismeretlenek számára olyan jelentéktelen volt a bolygónk, hogy a lehető leggyorsabban igyekezték elhagyni. Rajtunk kívül még tizenegy űrhajó repült velünk párhuzamosan. Az ég immár nem zöld, hanem korom fekete volt, és csak a nap, vagy a néhol felbukkanó csillagok világították meg.
Valószínűleg fel sem tudtam fogni, hogy a végtelen űr kellős közepén repültem, egy ismeretlen bolygóra, csak egy ember társaságában.
Vajon mi lehet  otthon? Máris elfelejtettek?

***

 Apa idegesen csapta le a telefont, majd rögtön kilépett a búskomor irodájából, mire a nagyteremben mindenki a nagyképernyős tévére szegezte tekintetét. A takarítók, és a kormányzók közösen figyelték, ahogy az ismeretlen tudósító Magyarország füstölő építményeiről beszél.
 - A felsőbb instrukciók szerint nyugodtan kell tovább élnünk az életünket, az idegenek látogatásának tudatában. A hatóságok igyekeznek minél többet megtudni a szövetséges életformákról, míg Szerecsen Vilma felkutatja az Alietnát, az idegen lények bolygóját. Még nem tudtuk a követünkkel felvenni a kapcsolatot, de ez remélhetőleg hamar meg fog történni. A napokban teljes tanulmányt is kap a föld összes polgára a szövetségeseinkről, majd a későbbiekben várhatólag szak orvosokat is küldhetünk, vagy fogadhatunk. Egyenlőre ennyit tudhatunk, hamarosan friss fejleményekkel jelentkezünk! - hadarta a hölgy, aki először nyilatkozott a történtekről.
A híres Szerecsen Gábor remegő, ökölbe szorított kezekkel sétált át a folyosón, ahol futva ölelte át feleségét.
 - Siettem, ahogy tudtam. - ugrott férjéhez Anya, és szorosan átölelte.
 - Nyugodj meg! Már beszéltem vele.
 - És mégis mi folyik itt? Nem neki kellet volna!
 - Tudom, de valószínűleg azok a... - suttogta halkan tovább - a lények túl pontosak.
 - Értem, de ugye nem lesz semmi baj?
 - Okosabb a mi lányunk annál, mellesleg jó kezekben van. - simította meg a nő haját, majd lassan megcsókolta. Erre a pár pillanatra mindketten biztonságban érezték magukat, még ha tudták is, ha elengedik egymás kezét, egy szörnyű világba kell tovább lépniük.

***

Az ajtó mögött hirtelen egy szokatlan dobogás hallatszott, majd a követ belépett. Elindultam felé, de ő Gergelyhez hajolt, és valami bizalmasat susmogott.
 - Itt még nem beszélhetünk. Nem elég biztonságos...
 - Értettem - válaszolta komolyan a katona.
Én már meg sem próbáltam megérteni, hogy mi is volt ez, mikor az idegen felém fordult.
 - Kedves kiválasztott! - emelte fel a kezeit. - Íme  szerény kis hajóink, amikből csupán tizenkettő készült, mert emberre lettek szabva. Most pedig rendelkezésetekre állok, kérdezzetek akármit, a fajunkról, a történelmünkről, vagy a bolygónkról.
 - Mi az amiről tudnunk kell? - kérdeztem leverten. Kezdtem felfogni, hogy a megmaradt kis időmet, itt fogom tölteni, egy számomra teljesen ismeretlen helyen, egy olyan férfi társaságában, akit valószínűleg meg sem kaphatok, annak ellenére, hogy én vagyok az egyetlen ember a közelében.
Ilyen az én szerencsém.
 - Igazából a felépítésünk majdnem ugyan olyan, mint a tiétek, csupán a mi szervezetünk sokkal több zöld színt tartalmaz. 
 - Várjunk! - vágott közbe Gergő - Ezek szerint egy ember párosodhat egy Alietnaival? - nevetett fel gúnyosan.
 - Egyértelmű példa még nem volt rá, de igen.
 - Ez olyan, mintha egy indiai és egy európai ember tenné - pontosítottam.
 - Így van - bólogatott a követ. - Egyébként az én nevem Alíta Hyríja.
 - Nektek is két nevetek van?
 - Igen. Egy a saját személyes nevünk, a másik pedig a telepünk helye, ahonnan származunk. Én Alítában születtem.
 - És azon a klónon, akit megöltünk, miért voltak kinövések? - vágott közbe komoly arccal a katona.
 - A klónok ugyebár egy Alietnai közkatonáról lettek másolva, akinek a teste nem bírta a folyamatot. Egyébként a bolygónk összes gaítájának* szép bőre van, akár csak nekem. ( *Az Alietna bolygó élőlényei )
Most, hogy jobban megnézem, nagyon szép. Bizonyára nő lehet, hiszen sokkal törékenyebb, mint a klónok.
Az út alatt Hyríja sokat mesélt a népéről. Többek között gyümölcsféléket esznek, mert a bolygójukon minden állat kihalt, ezért a fehérjeszintjük nagyon alacsony, így a fizikai edzettségről letettek. Ennek fejében az elméleti tudásukat hatalmasra fejlesztették. A követ beavatott minket a klónozás felületes mechanikájába, és a többi újdonságba. Persze a földön is vannak hatalmas űrhajók, de nincs elég nyersanyagunk, ezzel szemben az alietnaiak bővelkednek az ércekben.
A hajó egyszer csak lassítani kezdett, és én rögtön az ablakhoz rohantam.
 - Innen már lehet látni?
 - Igen! - lehelte rám a hátam mögül Gergő, ugyanis észrevétlenül hozzám lopózott. Ennek fényében esélyem sem volt jól megnézni a bolygót, hiszen levegőt is alig bírtam venni.
Folyton elvonod a figyelmem! - ordítottam volna rá, de szokásomhoz híven nyuszi voltam.
Ahogy közelebb értünk a felszínhez látni lehetett a szférát, ami a föld fölött lebegett. Alig volt fény, hiszen a nap messze volt, és az eget egy lilás, sötét szín festette be.
 - Nálunk nincs éjjel, vagy nappal mindig ekkorák a fény viszonyok - kezdett bele a követ. - A bolygónk  belső energiájából nyerjük a hőt, ami a lyukacsos felület mentén elérhető, ezért a városainkat a szakadékok közelébe építettük, ahonnan meleg szabadul fel, azonban a beleömlő tenger gőzként száll fel. Így akárcsak a Földön, itt is körforgásban van a víz. Az Alietna azonban kisebb, mint a föld, ezért a gravitáció vele arányosan apróbb, ezért ti könnyebbnek fogjátok érezni magatokat.
 Amikor leszálltunk, már látni is lehetett a hatalmas víztömeget, ami egy hatalmas szakadékba zuhant.
A tátongó lyuk felett egy út ment keresztül, de a végét a hatalmas füst miatt már nem lehetett látni.
Egy olyan álomba csöppentem, ahonnan nagyon nehéz lesz kimásznom...
Ez a hely olyan varázslatos. Tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint mindenki más, de álmomban sem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni. Egy bolygón, ami sötét, de mégis fényes. Miatta. Minden csak is az ő hibája. Ő az egyetlen, aki miatt mégis szépnek tudom látni ezt a helyet. De mégis, az egyetlen oltalmam annyi, hogy a közelemben van, semmi több. A siralmas az, nekem ennyi is bőven elég.
Mire a hajó teljesen leállt mindkettőnkre egy mellényt aggattak, ami a földön tartott minket, és így kellet végigsétálnunk a hangáron, ahonnan egy lebegő híd vezetett, a fő épületig. Egy magas háromszög alakú torony volt, matt ezüst fedéssel.
 - Kérlek kövessetek! - parancsolt ránk a követ.
Tátott szájjal lépkedtem végig bizonytalanul a függőhídon, ami az eget szelte át.  Alig láttam valamit a tájból, hiszen sötét volt, de a barnás égbolt alatt halvány fények díszelegtek. Az egyforma épületek tíz kilométeres távolságban álltak egymás mellet, a hasadék körül, mellettük pedig valamiféle sárgás növény nőtt.
 - Hamarosan beérünk a folyosóra, ahol a testőrség tagjai fognak tovább kísérni titeket. - mondta a Hyríja, majd hamarosan három klón kíséretében elhagyott minket. Két közkatona mellett értünk be a csarnokba, amit vasfedésű fal, és kék, érdes szőnyeg szerű talaj vett körbe.
Ahogy beléptünk egy ajtón egy tucat testőrt pillantottam meg.
A lélegzetem is elállt tőlük. Feszesen álltak, bármiféle komolyabb páncél nélkül, mégis rettenthetetlennek látszottak, akármilyen fegyverrel szemben. A bőrük türkizes zöld, a szemük pedig fekete volt. Közelebb érve pedig azt is észrevehettem, hogy a hasukon, és a kezükön hatalmas izmok díszelegtek.
Micsoda felépítés... Hihetetlenül néznek ki. Mintha csak egy testépítő embert látnék, zöld bőrrel.
Ámultan mentem oda hozzájuk, mire az egyik előre lépett, én pedig majdnem hátra estem.
 - Köszöntünk az Alietra fővárosában Hadasínban,* Míferis human! - mondta kemény hangon. - A nevem Víeron Hadasín, és én vagyok a parancsnoka a testőreidnek. (*A bolygó fővárosa)
 - Mi? - próbáltam megérteni a sok Aleitnai szót.
 - Ők a testőreid - kiabált hátulról a követ, miközben futva jött felénk. - Víeron kérlek magyarázd el neki! - harsogta, majd Gergelyhez rohant.
 - Most már beszélhetünk? - érdeklődött a férfi.
 - Igen, gyere gyorsan, a vezetőnk már konzultálni akar veled! Már nagyon vártunk! - ragadta meg a követ a katona vállát, és húzni kezdte.
 - Hé! Mi van? - kiáltottam fel rájuk förmedve. - Te tudtad! - indultam meg haragosan Gergő felé.
 - Nyugodj meg! - védekezett.
Az alkaromat a nyakához szorítottam, majd a falhoz nyomtam.
A testőrük megindultak, de Hyríja intett nekik.
 - Az emberek dolgába nincs jogunk bele avatkozni.
Én erre csak erősebben nyomtam, de ő nem tett semmit.
 - Hazudtál! Átvertél! Mit gondolsz? Ez volt életem álma, hogy egy idegen bolygóra jöjjek kirándulni? BECSAPTATOK!
 - Miért nem tudod megtiszteltetésnek venni?
 - Megőrültél? - üvöltöttem rá, majd egy erőset löktem, és ott hagytam. - Kérlek kísérjetek a lakhelyemre kedves testőreim! - fordultam ingerülten a katonák felé, majd a társaságukban elsétáltam.
Most voltam először ilyen közel hozzá, de nem tudtam figyelni. Hogy csaphatott be? Nem mintha nem sejtettem volna. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele, ez az egész túl zavaros volt. Mellesleg az egyetlen, aki elmondaná a történések célját, az így is ő... Ajj...
 - Ha jól sejtem, te vagy Víeron, ugye?
 - Igen. - nézett a szemembe az Alietnai, majd elkapta a tekintetét.
 - Mit jelent, a Miferis human? - kérdeztem, mikor már kezdtem lenyugodni.
 - Emberek hírnöke - bámult rám ismét.
A folyosók, amiken keresztül sétáltunk mind ugyanolyanok voltak, és egy körkörös ívet írtak le, így  nem lehetett rajtuk kiigazodni. A rajtam lévő nehezék miatt ugyan alig éreztem, hogy könnyebb vagyok, viszont a hőmérséklet egész alacsony volt. Valószínűleg azért, mert a bolygó fővárosa nagyságától fogva nem volt elég közel a hasadékhoz, ahonnan szivárgott a meleg levegő.
Bár a hosszú utazás után kellemes volt a séta, a parancsnok társasága cseppet furcsa volt, nem is beszélve a félelemtől, ami minden forduló mögött megbújt.
 - Minden gaíta beszéli a nyelvem? - fordultam felé.
 - Mivel már egy éve elemeztük a népedet volt időnk, hogy a befolyásos Alietnaiak megtanulhassák a földi beszédet, de csak a páran beszéljük a te országod nyelvét.
 - A ti agyatok sokkal fejlettebb, mint a miénk ezért nem jelenthet nagy kihívást.
 - Ami azt illeti nem... - nevette el magát.
 - Hé!? Ezzel most arra célzol, hogy unintelligensek vagyunk? - vigyorogtam, mire csak jobban vihogni kezdett.
 - Lehet, hogy okosabbak vagyunk, viszont a ti nyelvetek és kultúrátok sokkal szebb, mint a miénk. Például, mi nem tudjuk megkülönböztetni a magázást és a tegezést.
 - Érdekes. Mi meg nem tudunk klónozni.
Most, hogy a közelemben van már nem is félek annyira. Persze bármikor előugorhat egy klón, és lelőhet, de legalább annyiban biztos lehetek, hogy akkor a szövetségnek vége, és az emberek talán megbosszulnak. Kivéve Gergő... Sejtem, hogy mi történik a háttérben, de inkább nem akarok tudni róla. Abban a hitben akarok élni, hogy itt megtisztelt vendég vagyok, nem túsz.
 - Ez lenne a nagy terem. Innen indulnak közlekedési eszközök, amit a tornyok közt ingáznak. - mutatott a csarnokra Víeron.
A tér nem különbözött annyira egy földi repülőtértől, de mégis zöld bőrű emberek járták be. A padló valamiféle műanyag lehetett, míg a falakat itt is matt fém borította. Méterenként nyúltak az égbe az oszlopok, és a liftek, amik rettentő gyorsan cikáztak.
Előre léptem, és kinéztem a jobb oldalon fekvő vastag üvegfalon. Itt is pazar látvány fogadott, ahogy gondoltam.  Igaz ismeretlen lények vettek körül, de varázslatosan éreztem magam, ebben a világban.
Ezek után Víeron parancsot adott a testőrségnek, hogy csak távolról kövessenek, mert itt már nem lehetek semmiféle veszélyben. Azt is elmagyarázta, hogy a bolygójukon van egy két lázadó, akik a Föld-Alietna szövetségért nem rajonganak különösebben, ezért rendeltek mellém tizenkét harcost. Azért ennyit, mert az emberekhez vivő űrhajóból is ennyi volt.
Miután felértünk a lakosztályomba Víeron az ajtó előtt megállt és becsukta.
 - Miért nem jöhetsz be? - kérdeztem a vékonyka fémen keresztül.
 - Mert tilos, csak vészhelyzet esetén lehet. Tudod nekünk testőröknek komoly szabályaink vannak.
 - Jó, jó! - dünnyögtem, majd szemügyre vettem a lakást.
Ez az a hely, ahol az életemet fogom élni. Örökké.
Emberi bútorokkal rendezték be a hálószobát, ami egy hatalmas üvegfal előtt állt. A kevéske fény, ami beszűrődött rajta alig ért valamit. A földön vörös szőnyeg volt, és néhány függöny is lógott a falon.
Egész otthonos. 
Miután átkémleltem a szobát újra az ajtóhoz surrantam.
 - Víeron! Egyedül vagy? - suttogtam.
 - Igen, de... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, sebesen kinyitottam az ajtót és behúztam. Hátra esett, és én lehajolva hozzá a szájára tapasztottam az ujjam.
 - Pssszt! - sziszegtem. Ezt a módszert Gergelytől tanultam, aki valószínűleg éppen az árulását tervezgette.
 - Már mondtam! Tilos bejönnöm! - nézett rám haragosan, majd elkapta a fejét, és az ajtó felé indult.
 - Ne! Kérlek! Ezek most egy ember szabályai, vagyis bejöhetsz!
Meghátrált, majd vissza fordult, leülve mellém morcosan.
 - Nem nézhetsz a szemembe igaz?
Hümmögött egyet, majd a szememre emelte a tekintetét.
 - Nem. Tudod nálunk nagyon sok megkötés van a két nem között. Egy férfi nem nézhet soha egy nő szemébe, csak ha már összeköttettek, és ha az megtörtént már csak az ő szemébe nézhet. Ilyen egyszerű. Bár a ti népetek is hasonlóan él nem?
 - Nálunk nem ennyire komolyak a szabályok. Viszont ha egy gyermek házasságon kívül születik, azt általában megölik. A mi világunkban rengeteg a halál... Telis-tele van vele. Gyerekek, idősek, a vezetőinknek ez édes mindegy. Ha csak egy ponttal is az átlag alatt teljesítesz, már is halott vagy. Nincs kegyelem. Minden üvegfalon, vagy ablakon átlátnak, és állandóan figyelnek. Egy rossz válasz, egy helytelen eredmény, és búcsút mondhatsz az életednek. Mindenki retteg, és alig mer bármit is tenni. A hatalommal bírók úgy rendelkeznek az emberek életén, mint egy Isten, pedig nem adott nekik senki jogot rá. Csak mi. Hagyjuk, hogy a hatalom a kezükben legyen, pedig sokkal többen vagyunk...  A Földön csak akkor élsz, ha már meghaltál.

***

Bemutató/Előzetes/Trailer (?)

Ahoi!

Sajnálom, hogy most sem sikerült újabb fejezettel érkeznem, de majd a bejegyzés alján kárpótollak titeket ezért, ígérem.

Minden esetre készült a bloghoz egy előzetes/bemutató/trailer (?). Amit ezúton is köszönök! Igazából meg is szerettem volna hálálni valahogy, hogy máris öt csodálatos feliratkozóm lett, (♥), de rájöttem, hogy legjobban egy új fejezettel tudnám viszonozni a belém fektetett bizalmatokat... Szóval most csak még jobban szégyellem magam, hegy ez nem egy új fejezet... :/ Na jó befejezem a fecsegést, nézzétek meg a videót, és nyugodtan mondjátok el róla a véleményeteket.






Amit még közölni szerettem volna veletek, hogy sajnos nem tudok a saját blogomhoz kommentet írni... (Igen ez elég szánalmas.) Viszont gőzerővel várom vissza a telefonomat a szerelőtől, és akkor majd mindent jól megválaszolok! ☺

Azonban, most jöjjön egy kis kulissza mögötti hírverés, amit hálául szánok nektek.

Mivel a blog műfaját tekintve eddig halovány sci-fi volt, most már határozottan mondható el róla! Ezzel arra próbálok utalni, hogy a jövőben számíthattok misztikus meglepetésekre.

Sajnálom, hogy ismét csak húztam az agyatokat, azért köszönöm a figyelmet! ☺

Díj

Sziasztok! Sajnos még nem tudtam hozni az új fejezetet, viszont így egy halovány fejezettel, máris kaptam egy díjat. Köszönöm Vera!

Interessiert

Szabályok:
- Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
- Írj magadról 10 dolgot.
- Válaszolj a 10 kérdésre.
- Tegyél fel 10 kérdést.
- Küldd tovább 10 embernek.

1. Ez az első blogom, és eddig rengeteget olvastam.

2. Túl idősnek érzem magam a blogoláshoz, de naaa...

3. Röplabdázok.

4. Még nem olvastam se az Éhezők viadalát, se a beavatottat.

5. Szőke hajam van, amiért rengeteget szoktak szekálni, de így érett fejjel már túllendülök rajta.

6. Allergiás vagyok az eperre.

7."Párkapcsolatban" éldegélek.

8. Utálom a csokit.

9. Éjjel nappal sportcipőben járok, és minden ritka alkalommal, mikor magassarkúban kell lennem pofára esek...

10. Kedvenc színem a fehér.

Mióta blogolsz?

Pár napja. ><

Mik a terveid a jövőre nézve?

Egyetem...

Szereted a filmeket?

Igen, imádom őket. A kedvencem a Rekviem egy álomért.

Milyen az álom párod?

Olyan, aki most is zaklat Facebookon... Ilyen az élet... ♥☺

Szeretnél idővel gyerekeket?

Igen! Hármat! :)

Ha elutazhatnál, hová mennél?

Párizsba, vagy Costa Ricába.

Hány éves vagy?

Vén 17. Ezért is csak 17-es a blog. 

Ki a kedvenc íród?

Bronte 

Hogy állsz a kötelezőkkel?

A legtöbbet olvastam, de sajnos Ábel a rengetegben kifogott rajtam... Ne engedjetek erdőbe.

Mi az, ami egyedivé tesz téged?

Az, hogy én, én vagyok :)

Az én kérdéseim:

1. Meghallgatod a blogok melletti zenét?
2. Hány blogod van?
3. Magadnak készíted a designt?
4. Szereted az édességeket, vagy inkább a sós ropogtattnivalókat? 
5. Van bétád?
6. A környezeted tud a blogodról?
7. Milyen sportot űzöl?
8. Van kedvenc illatod, ha igen, mi?
9. Hogy állsz a filmekkel?
10. Melyik a kedvenc könyved?

Akiknek pedig küldeném:

Il Capitano

Without Shadow

Elátkozott család

A tűz ötvenegy szikrája

Az álarc mögött

Tengerek démona

Settlement

A szenvedély árnyalatai

I love my stepbrother

Roxfort

Első fejezet - Idegen erők

Igen jól látjátok, összevontam az első két fejezetet, mert nagyon szorosan kapcsolódnak, és a végén indul be igazán az egész.

Ahoi! Megérkezett az első rész. Sajnálom, hogy nincs prológus, de úgy gondoltam, hogy a fülszöveg alapjáraton kellőképpen bemutatja a történet alapvilágát, ezért nem akartam avval húzni az időt. Remélem tetszeni fog azért az első fejezet. Kérlek mondjatok vélemény, nagyon sokat segítene, és örülök az építő kritikának, akár pozitív, akár negatív! Azzal, hogy elindult a történet, elszántam magam, hogy kiteszem a rendszeres feliratkozók modult, hátha valakinek annyira megtetszik a blog, hogy a továbbiakban is kövesse.

Miért van itt? Ma a francot csinál? Csak úgy senki sem szokott ideköltözni, a 722-es házba. 

Szembe nézett velem, miközben éppen fel futottam a lépcsőn. Szaporán kapkodtam a vékony lábaimat, egymás után, mikor a forduló tetejéhez lépett. Csak lassan sétált le, miközben a telefonját nyomkodta.

Minek mobilozik? Az nem jó semmire...

Hirtelen megtorpantam, és elővettem a normális járásom. Lassan kezdtem lépkedni, miközben visszafogtam a lihegésemet.

Bizonyára észrevette, hogy lelassítottam, de egy apró arcrezzenésnél többre nem méltatta.

Egyáltalán, miért érdekel engem, hogy egy ismeretlen mit gondol a futkosásomról? Mégis...

Ahogy egy méterre került tőlem, a szívem egy hatalmasat dobbant. Egy nevetséges, türkiz sapka volt rajta, ami alól kikanyarodtak a barna fürtjei. A hasán feszült a kék, kapucnis pulcsi, és a nap barnította bőre, simának, puhának tűnt a homályos reggeli fényben.

Úgy a karjaiba bújnék... - gondoltam kótyagos fejjel, miközben a fogaimat megfújta a szellő. Már megint tátva maradt a szám...

Vilma! Térj észhez! - kiabáltam magamhoz, mikor ő végleg elsétált mellettem. A kellemes áfonyaillata megcsapta az orromat, mire csak újra elgyengültem.

 - Elég! - suttogtam, és tovább kezdtem futni. Ő még bőven a sarkamban volt, de nem érdekelt. Véget kellett vetnem ennek a gyerekes viselkedésnek. Nem elég, hogy valószínűleg a nyakamon van a következő teszt, már egy hónapja ő is csak megnehezíti az életem.

Mi lesz így velem? Ezek a felesleges plátói érzelmek, csak arról tesznek bizonyságot, hogy nem vagyok méltó a 722-es házhoz... 

A 7. emeletre érve előkaptam a kapukártyámat, amivel gyorsan berontottam a lakásba. Magamra csapva az ajtót a földre borultam.

 - Mégis, mi lesz így velem? - remegtem, majd oldalra dőltem.

Ezek után valószínűleg elájultam, vagy elaludtam. Nem tudom. Az egész éjszakát végig tanultam, tehát egyiken sem csodálkoznék.

***

Szerecsen Vilma, a híres Szerecsen Gábor lánya. Szép látványt nyújthatok, ahogy a fehér hajammal, és sötét ruháimmal a földön fekszem ájultan. Ha ezt látnák a vizsgabírók, bizonyára rögtön megöletnének. Bár, ennél kevesebb is elég nekik. Még szerencse, hogy az 1000-nél kisebb házakban lévő embereket nem figyelik meg. Nekünk még van egy kis nyugtunk, már ha folyamatos rettegés, egy kimondott szótól is, annak nevezhető.

Mikor kisebb voltam, azt kívántam, bár véget érne a háború, de visszagondolva csak az ártatlan naivitásom beszélt belőlem. A harcoknak már hét éve vége, mégis az átlagos emberek nap, mint nap csatáznak önmagukkal. Aki esetleg öngyilkosságra adná a fejét, a családját automatikusan kivégeznék, hiszen a gyengeséget ültette a vérükbe. Ebben a világban az egyetlen, ami megvédhet, az az ész, semmi más.

Pont abban az évben születtem, amikor az első fegyverek megdörrentek, 2025-ben. A tízéves háborút ugyan nevezhették volna negyedik világháborúnak, de itt teljesen más volt a helyzet. Nem az országok küzdöttek egymás ellen, hanem az intelligens nagyhatalmak, a senkik ellen. Mivel a neves édesapám a győztes oldalon állt, volt menedékem. Féltve őrzött kincs voltam, minden diplamata szemében. Így nevezték el magukat, a népirtás oldalán harcoló katonák. Diplamaták. Még nem sejthették, hogy a tényleges szelektálás még őket sem kíméli. A föld lakosainak a száma a felére csökkent, és még a drága Szerecsen Gábornak is fel kellet áldozni a háromból egy gyermekét.

A katonáink jószerivel mind beleőrültek a harcba. Elvesztették az összes lelkiismeretüket, és az agyi kapacitásuk a nullával lett egyenlő. Azóta a kivégzéseket csak is robotok végzik.

A bűntudat így is a vezetőket illeti, viszont nem tapad vér a kezükhöz.

Sajnálom. Igen, magamat sajnáltatom, hogy nem volt lehetőségem egy békés világban élni. Hogy lehetek ilyen gyenge?

Ez a rendszer, ugyan intelligens jövőt igér, de milyen úton juthatunk el odáig? A földön élő emberek a kezükbe vették az összes élőlény életét, jogtalanul.

Még álmomban is ilyeneken gondolkozom... Gyenge vagyok. Egy apró falevél, az erdő közepén.

***

 - Kisasszony. Kisasszony! - rángatott a kezeiben Aguszta.

 - Jól vagyok! Nyugodjon meg! - intettem. - Minden rendben, csak elájultam.

 - Kis hö'gy! Egyre gyakrabban történik ilyesmi. Ne feledje, én a konyhábó' nem hallom, ahogy a földre esik, azzal a nádszá'nyi kis testéve'!

 - Nem lesz baj! Hány óra? - kérdeztem, miközben feltápászkodtam.

 - Tizenegy, má' fel is raktam az ételt. 

Mennem kell. 

 - Sajnálom! Ma Évához kell mennem, a gyerekekhez - mentegetőztem, majd az ajtó felé indultam.

El sem búcsúztam Agusztától, de már kiléptem az ajtón. Az ilyen elrohanásokat mindig megbánom. Bármikor eltűnhetnek emberek, és nem térnek vissza. Akár én, akár ő.

Ő volt az első "védencem". Az általam megszerzett 346 pont csupán erre ad esélyt. Jogászkodásra.

A teszteken a maximálisan elérhető pontszám, a 400. Ebből minden pontért meg kell szenvedni. Van, amit egészségügyileg lehet kapni, van amit a logikai képességgel, vagy IQ-val lehet megszerezni. Hattól, tízéves korig elég a 150, de tizenegytől tizenöt éves kortól, már 200 pontot kell elérni az élethez. Aki ezek alatt teljesít... Meghal.

Persze ez a teszt igazodik a korhoz, de ha komolyabb betegséget hordozol, felesleges is belevágni.

A világ csakis a makk egészséges, okos embereket fogadja el.

Levágtattam a lépcsőn, majd befordultam az ajtóhoz vezető kanyarba.

A ház egy egyszerű, kocka alapú panel volt, benne hét lakással. A számozás így egyértelmű is; 722-es.

Az üvegfalakon minden átlátszott, és ez tette a helyet igazán ijesztővé. Minden mozdulatról, érintésről, levegővételről tudnak.

Én a legfelső, az az a legelőkelőbb lakást kaptam, a 7. emeleten. A tető is hozzám, tartozott, amin egy helikopterleszálló, és egy apró medence kapott helyet.

Kiléptem az utcára, és a szemem elé tárult az összes többi ház; Mind egyforma.

Az úton pedig, éppen úgy 100 km/h-val csattogott a gyors járat. Egy szerkezet, ami összeköti az egyes városrészeket.

A természetszennyezésről én ugyan csak a történelem óráimon hallottam, egyetemben az autókkal.

Elővettem a gyors kapcsolót, és megnyomtam a megnyűtt lassító gombot. Az egymás után cikázó acélrudak egyre csak lassulni kezdtek, velem együtt. A szerkezet lényege, hogy képes a közvetlen környezetét lelassítani, így könnyeden fel tudok ugrani a száguldó rudakra. A kapcsoló egészen addig tartja a hatása alatt a teret, ameddig a célomig nem érek. Akkor leugrok a mágneses szerelvényről, és kikapcsolom. Ugyan, én hosszúnak érzem az utazást, de az eredeti időben percek alatt tudom megtenni az adott kilométereket. Fantasztikus találmány, bár még igen csak új. Ha esetleg utazás közben elromlik a kapcsolód, ki vagy téve, a biztos halálnak, nem mintha, az nem lenne mindennapos... Ezt a könnyítést, csak az igazán tehetősek engedhetik meg maguknak.

Letrappoltam a szerelvényről, majd az üvegablakos épület felé vettem az irányt.

Besétáltam az épületbe, ahol már az ismert utat bejárva, a kisterembe értem.

Az aprócska szoba telis-tele volt üres székekkel, és csupán az osztály fele volt jelen.

 - Egyre kevesebben vannak - léptem Vica mellé.

A vöröskés, bongyor hajú lány hirtelen megremegett, majd mosolyogva dorgált meg:

 - Hé! Ne ijesztgesd a tanítónénit! Mindenkire ráhozod a frászt, a fehér hajaddal! - mutogatott mókásan az ősz fejemre.

Nem tehetek róla.

 - Ugyan már! Tudod, hogy ez egy betegség. - mormoltam.

Ami miatt tizenöt pontot vesztettem... 

 - Ülj le a többiekhez! - utasított, a három férfi mögé mutatva.

A kis teremben éppen, egy extra óra volt, tekintettel az év végére. Már nem volt semmi a tananyagból, ezért az én Évám egy felnőtt munkákról szóló előadást szervezett, ahol nekem is beszélnem kellett.

Az egyetlen, ami gátolja az unalmamat az a félelem. Egy hamis információval, akár meg is ölhetem az egyiküket...

A felvezető szöveg után, rögtön engem is szólított, mivel jól tudta, hogy nincs időm mindenre. Semmire.

 - Na gyerekek! Ma négy, érett felnőtt fog nektek, egy kivételes beszámolót tartani, a jövőről. Mivel egyikük a bíróságon is érdekelt, kénytelen is vagyok elsőként szólítani. A híres politikus, Szerecsen Gábor egyetlen lánya, Szerecsen Vilma. - mondta ünnepélyesen Vica, mire  feltápászkodtam.

Szerecsen Vilma a színpadon. A fehér hajammal, és a fekete ruháimmal... Szép példa.

 - Üdv! Ma azért vagyok itt, hogy egy kicsit beszéljek a munkámról. Mit is dolgozok? A bíróságon vagyok védelmi jogász, és a kevés pontot elért, különleges esetekkel foglalkozom. Ha a jövőben valamiféle bajba kerülnétek, lehetséges, hogy velem fogtok találkozni. Ugye, ahogy tanultátok, a történelemórák célja, hogy megismerjétek a múltunkat, és okuljatok belőle. Régen, rengetek korrupció, és felesleges jog viaskodott a világban, de mostanra csupán az én szakágam maradt. Azért küzdök nap, mint nap, hogy az átlagos, egyszerű emberek - mint én - élhessenek, - és én soha ne üljek az ő székükben - de a számukra megfelelő munkát kapják. Röviden ennyi lenne. Van kérdés? - hallgattam el.

Egy normális, apró kisgyerek először a hajam színéről érdeklődne, de akkor valószínűleg még eggyel kevesebben ülnének a teremben...

A pár mondatom után jöttek az értelmes, felnőtt kérdések, majd az én kevés bizonytalan mondatomból, egy egész, elmés kis előadás lett, de ez nem nekem volt köszönhető.

 - Köszönöm a figyelmet! - nyögtem ki a végszót, majd Évához hajoltam, aki rögtön súgni kezdett.

 - És egyre kevesebben lesznek... - mormolta halkan a fülembe, válaszolva az első mondatomra...

Lassan kisétáltam a teremből, egészen a verőfényes napsütésbe.

Milyen fényes - néztem fel.

Végre akadt egy kis szabadidőm, ezért rögtön haza indultam.

Rutinosan felugrottam a száguldó acélrúdra, majd egészen hazáig csimpaszkodtam belé.

Nem is baj, ha pihenek kicsit...

A 700-as házakhoz érve kiugrottam, majd megcéloztam a sajátomat. Beléptem a szürkés üvegajtón, és ismét figyelemre se méltatva a liftet, a lépcsőn kezdtem felfutni. Ez már szokássá vált, hiszen ezzel az aprósággal meg tudom őrizni a kondim.

Hét emelet...

Felértem a lakásomig, ahonnan furcsa, füstszag szűrődött ki. Hirtelen berontottam az ajtón, és a füst forrásáig, a sütőig szaladtam.

Valami nincs rendben. Nagyon nem!

A pultról gyorsan levettem egy törölközőt, és bevizezve, az orrom elé szorítottam. Próbáltam elhessegetni a füstöt, majd kinyitottam az ajtaját.

Ó, nem!

Egy korommá égett csirke fogadott. Kihúztam a sütőlapot, és az erkélyre rohantam vele.

 - Kölcsy asszony! - kiáltottam remegő hangon, de nem vártam választ. Tudtam, mi történt.

Sebesen kinyitottam minden lehetséges ablakot, majd a törölközővel a számon a lépcsőházba futottam, ahol a falnak dőlve összerogytam.

Pedig tudhattam volna, sőt! Legbelül éreztem, hogy ez lesz.

Fürgén a telefonomhoz nyúltam, és egy sárga gombbal riasztottam a takarító szolgálatot.

Kölcsy Aguszta. Az első esetem... Annyira bizonyítani akartam apának, hogy mindent megtettem érte, és végül az én háziasszonyom lett.

El kellett volna köszönnöm. Sajnálom... - csordult ki egy kerek könnycsepp a szememből.

Mindenki, aki a közelemben van előbb utóbb eltűnik, velem együtt.

Beledőltem a karjaimba, és csak feküdtem. Nem gondoltam semmire; Vártam, hogy ideérjenek a takarítók,  és végre jobban érezzem magam.

Egyszer csak lépteket hallottam, lentről.

Biztos valaki elmegy...

Az idegen azonban felfelé jött. Megmászott minden egyes lépcsőfokot,  amíg fel nem ért a fordulóig. Áldós szemekkel figyeltem, ki lehet az, amikor ő lépett közelebb, majd megállt a lépcső kellős közepén.

 - Történt valami? - szólalt meg mély, dörgős hangon. Hát még a hangja is tökéletes... - Mi ez a füst szag? - mutatott a levegőbe.

 - Cszhagk - mormoltam, mert a törölköző, még az ajkaimra volt tapasztava.

Egy apró mosoly jelent meg az arcán, majd közelebb sétált.

Most idejön? Mit akarhat? Menj innen!

 - Elfelejtettem a csirkét... - motyogtam. Felesleges lett volna Agusztával kezdenem. Ő már elveszett, örökre.

 - Értem. Azt hittem valami baj van.

Persze, hogy baj van... Épp veled beszélgetek, mikor pont te vagy az, aki jelenleg a legnagyobb veszélyt jelenti rám! Meg akarsz ölni?

 - Semmi. - hallgattam el. - Te laksz a 6-osban igaz?

 - Eltaláltad, és te vagy Szerecsen Gábor lánya, - Igen, mindenki csak ennyit tud rólam... - a jogász.

 - Igen. - válaszoltam unottan. Akármennyire is vonzódtam hozzá, most a hátam közepére sem kívántam volna, mégis a vérnyomásom az egekben cikázott.

Szép. A híres Szerecsen Gábor lánya, a jogász, szívrohamot kap egy egyszerű férfi közelében...

 - Kérdezhetek valamit? - fordult felém.

 - Hány éves vagy?

Ez meg milyen kérdés?

 - 28.

 - Ó nem, én az igazi korodra vagyok kíváncsi, nem a pontszámaidra. 

Kétféle számítás létezik, pontszámok összegéből, és a leélt évekből. Ez utóbbit betiltották, hiszen nem ez határoz meg minket, hanem az eszünk. Elméletileg senkinek sem szabadna tudnia, de én kifejezetten figyelem. Izgalmas, hogy ilyen dolgot kérdezett.

 - Miért vagy kíváncsi rá?

 - Csupán érdekel, hogy egy olyan fiatal lány, aki emberi életeket dönthet el, hány évet élt.

Most mi legyen, mondjam el neki? Nem értem, miért is gondolkozok ilyesmin. Be van tiltva, mégis el akarom mondani! Legyen. Vállalom a kockázatot. Már annyi minden sakkban tart, hogy észre sem fogom venni, ezt az egyet.

 - 17.

***

 - Nagyon felelőtlen vagy. Ugye tudod? - nézett a szemembe, egy aggódó tekintettel.

Mi? Most meg miért néz így?Mintha tudna valamit, amit én nem.

 - Hogy érted? - kérdeztem.

 - Ez a csirkés dolog... Hát elég érdekes.

Akaratomon kívül is mosolyogni kezdtem. Mintha egy olyan emberrel beszélnék, akit teljesen hidegen hagyna az egész rendszerünk.

 - És te hány éves vagy? - váltottam komolyra a szavaimat.

 - A világ szerint 38 - mondta a vállát húzva.

Hogy micsoda? Hiszen még alig húsznak néz ki. Hogy kerülhet, egy ilyen okos ember, az én szerény 722-es házamba?

 - És igazából? - lepleztem a meglepettségemet.

 - 22.

Ennek a beszélgetésnek nincs értelme. Ő feljött, hogy ellenőrizze a füst forrását, de eszébe sem jutott beszélgetni velem, mégis itt van. Lekuporodott mellém, és válaszol a bugyuta kérdéseimre. Már az elején is tudtuk, hogy ő lesz a domináns fél, de ez már biztos. Egyáltalán miért lakik alattam? Hiszen nyilván több pontja van... 

 - Azt hiszem jobb, ha most megyek - folytatta, mire én csak bólintottam.

Akármennyire is éreztem veszélyesnek, hogy gyerekes érzelmek fűzzenek, egy olyan emberhez, akivel csupán pár mondatot beszéltem, kibiggyesztett ajkakkal néztem végig, ahogy lassan lesétál a lépcsőn. Felemeli a kártyát, majd belép az alattam lévő lakásba. Mámorosan gondoltam vissza, hogy mi is történt. Az illata, a szeme, a teste, és a haja.

Nincsenek érzelmeim. Hamarabb sajnálkozom azon, hogy csak pár percig beszélgethettem egy férfivel, mint Aguszta elvesztésén. Szégyen vagyok.

Ismét akadt okom, hogy sajnáltassam magam...

A takarítok hamarosan megérkeztek, és pár perc alatt ki is tisztították az egész lakást.

Amikor végeztek, visszaléptem a rezidenciámra, ami így még a szokottnál is idegenebb volt.

Mit keresek itt?

Besétáltam a fürdőbe, ahol elkezdtem kiengedni a forró vizet a kádba. A kerek mélyedésbe lassan csorogni kezdett  folyadék. Kiléptem a ruhámból, majd lomhán beleereszkedtem.

 - Ah... - leheltem, míg összehúzódva feküdtem.

Ilyenkor pár percre minden megnyugodott, és nem gondoltam semmire, csak játszadoztam a felszálló gőzzel.

A dolgok meg fognak változni. Úgy érzem, az érkezése sok mindent fel fog forgatni... Még csak a nevét sem tudom.

 - Egy képernyőt kérek a fürdőbe! - szólítottam a lakás robotszolgálatát. Szinte azonnal egy lebegő lézeres vászon jelent meg előttem. - Kérem az adatokat az alattam lakó személyről! - utasítottam.

 - Igenis! - válaszolta a gép.

 - Hm... Andrási Gergely - néztem fel a kijelzőre, ami felsorolta az összes publikus adatot. Harmincnyolc éves, és a 722-es házban él, katona. Katona? Hiszen ilyen pontszámokkal már mindenki politikus. Furcsa...

Ismét hátradőltem, elsüllyedve a gőzölgő vízben.

 - Andrási Gergely, az én hősöm. - nevettem el magam.

Miután kiélveztem a a kellemes melegedést, lajhár módjára felkeltem. Ahogy magam alá néztem, mindent körülvett a vér.

 - A fene! - motyogtam, majd gyorsan leengedtem a vizet, lezuhanyoztam, és kimásztam a kádból. Gyorsan magamra tekertem egy törölközőt, és vizes testtel a hátsó szobába futottam, egészen a testnövelőig.

Bemásztam az acélból készült kabinba, majd beállítottam az időpontot. Egy hét.

Ezt a szerkezetet a test gyógyítására találták ki, de a beépülése után hamar kiderült, hogy a nők gyengeségét is orvosolja. Olyan módon működik, hogy a benne fekvő ember teste annyi ideig "öregedik" ameddig a vírus el nem hagyja, de a gépben töltött két óra, a testnek egy napnak felel meg. Ezért is, a nők a ciklusukkor előszeretettel használják, sőt. 2040-óta már kötelezővé is tették.

A gépben feküdve az ember elalszik, de nem álmodik. Képszakadásszerűen, csupán kihagy pár órát, és rövid képfoszlányokra emlékezik, a lehetséges időről, amit kint tölthetett volna.

Megnyomtam a gombot, és elaludtam.

Végre egy kis idő, a gondolataim nélkül.

***

Mire felébredtem, az addig feszítő hasam, nyugodt volt. Én kivételesen kipihent voltam, amire már régóta nem volt példa. Ezért is várom ezt a pár órát, mert sikerül egy kicsit aludnom végre.

Kimásztam a bádogdobozból, és valami rendes ruha után akartam nézni, de... Ez meg mi a frász?

Kinéztem az üveg falon, és rettenetes látvány fogadott. A kezemet gyorsan a számhoz csaptam, és hátrálni kezdtem.

Az ég türkizes zöldé vált, és a sok ugyanolyan ház közül majdnem az összes égett, meg füstölt.

Ez, ez háború? Mi történhetett?

Sebesen a hálóba szaladtam, ahol az első szakadt farmert, és egy egyszerű fehér pólót magamra kaptam.

Remegő kezekkel húztam fel az egyetlen sportcipőmet, majd rögtön a lépcsőházba rohantam.

 - Hahó! - üvöltöttem. - Van itt valaki? - futottam le, mire hirtelen valaki megragadta a számat, a derekammal együtt, és hátrarántott.

Ki az? Most mi történik? Meg akarnak ölni?

Gyorsan hátrafordultam, mikor ő állt előttem, ujját a szájára tapasztva.

 - Pssszt!

Félek! - suttogtam volna neki, és hozzábújtam volna, de nem lehetett. Nekem ilyenkor is egy erős, önállónőnek kell látszanom! MINDIG! Talán ez egy próba?

 - Ez egy teszt? - suttogtam.

 - Nem tudom... - válaszolt rémült arccal.

Még alig láttam, de tudtam, hogy nem az az ijedős fajta. Vagy inkább sejtettem.

 - Mi történt? Én a testnövelőben voltam. - érdeklődtem halkan, miközben lassan lépkedtünk le a lépcsőn.

 - Egyszer csak bezöldült az ég, aztán a házak füstölni kezdtek, és robbanásokat is hallottam.

 - Kitört a forradalom?

 - Most, hogy a rendszer acélbiztos lábakon áll? Nem hinném... - mormolta, majd a kezét hirtelen a derekamra tette, és megállított. - Hallottad?

Egy apró reccsenés, majd csoszogás volt.

Most mi legyen? Felmenjünk, vagy le? Egyáltalán ez egy robot, vagy valami más?

 - Gyere! - ragadta meg a kezem, majd felfelé kezdett húzni. Csendesen felosontunk a hatodikra, ahol beléptünk az ő lakásába.

Minden ugyanolyan steril, és sivár volt, akár csak az enyémben, azonban elértünk egy rejtett szobáig. Kitárta a fémajtót, és mögötte ezernél is több fegyver volt.

Mi a...? 

Csak tátott szájjal bámultam, ahogy bemegy, és otthonosan mozog a rengeteg eszköz között. A baj csupán az volt, hogy ez még vonzóbbá tette.

 - Tessék! - nyomott a kezembe, egy hatalmas fegyvert.

 - De én nem értek ezekhez. - néztem rá megvetően.

 - Figyelj! - jött közel hozzám. - Ezt a kart kell meghúzni, hogy tölts, ezzel pedig lősz - mutogatta a gombokat a bonyolult masinán. - De csak végső esetben használd!

 - Rendben! - válaszoltam határozottan.

Érzéketlen vagyok, és már nem is tudom mire gondoljak. Egyrészt rettegek, hogy mi történhetett, és biztosra veszem a közelgő halálom. Viszont másrészt szégyellem, hogy a közelében csak egyre jobban dobog a szívem, de ő ebből mit sem sejt. Nem tudom éreztetni vele. Bár, jelenleg ez az utolsó problémám, mégis... Az utolsó perceimet boldogan szeretném tölteni.

 - Menjünk! - utasítottam, mire csak csábítóan visszanézett. Valószínűleg érezte, hogy kiszolgáltatottságomban próbálok erős maradni.

Lomhán lesétáltunk a lépcsőn, majd megálltunk.

Bár ki is legyen az, aki a földszinten áll, robot, katona, vagy lázadó, végeznünk kell vele, aztán elmenekülni. Valahová, ahol nem találnak meg. Túl kell élnem! Vilma, éld túl!

Nekidőltem a lépcső korlátjának, majd óvatosan előre hajoltam.

Mi a szar?

Lélegzetvisszafojtva mértem fel azt az izét, ami előttem állt. A felépítése egy emberéhez hasonlított, viszont a bőre, türkizzölden csillogott. A hatalmas, kerek fején nem volt haj, csupán sok apró bőrkeményedéses pikkely, ami az egész testét borította, kivéve a fekete bőr ruháját. A hátán egy páncélhoz hasonlító matt vért lógott, és a derekára sok kis zseb, és három fegyver volt szerelve.

 - Ez nem ember, de nem is robot - húzódtam vissza, rémülten.

 - Akkor mi?

 - Nem tudom... - szóltam elkeseredetten, mire ő is felnézett egy percre. - Mit csináljunk? - folytattam.

A lény hirtelen megfordult, és felénk indult.

Most mi legyen? Lelőjük, vagy tud beszélni? Vagy meg fog ölni minket? NE!

A valami az oldalához nyúlt, de többet nem láthattam, mert Gergő megragadta a kezem, és felhúzott.

Teljes erőből rohanni kezdtünk, és a jelek szerint a lénynek nehezére esett megmászni a lépcsőket.

 - Mi franc? Most mi lesz? - pánikoltam.

 - Állj! Nyugodj meg! Nincs más választásunk, végeznünk kell vele... - ordított rám, de látszott rajta, hogy ez nem csupán egy egyszerű ellenfél.

Különben is, azt sem tudjuk, hogy micsoda, nem is beszélve a legyőzéséről. Bár, ha...

 - Van egy tervem - bólintottam.

 - Mi?

 - Csapjuk csapdába! - mutattam a lépcsővel szembeli ajtóra, aztán fölötte lévő falra. - Te felmászol a lépcső fölé, én pedig szemben fogok ülni. Egyenesen kezd támadni, mire te ráugrassz.

 - Jó ötlet, de mi van ha...? - halkult el.

 - Legalább az egyikünk életben marad.

Elfoglaltam a helyem, és az ajtó elé ültem, kezemben az óriási fegyverrel, míg ő felmászott a falból kiálló korlátra.

Mi lesz most? Mi van, ha végem? Úgy is sejtettem, hogy hamarosan meghalok, így legalább megmentek valakit, aki... akiért dobod a szívem, de ő még csak nem is sejti. Édes mindegy.

Hirtelen hallani kezdtem a lény óvatos lépteit, és kétségbeesetten remegni kezdtem. A kezem izzadt, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ezek lennének az utolsó perceim?

Felnéztem Gergőre, aki csak egyszerű nyugodtságot sugallt felém. Legyen hát!

A titokzatos élőlény lihegése, és csoszogása már teljesen kivehető volt. Tudtam, hogy pár pillanaton belül befordul a fordulón, és gyorsan indul majd meg.

Hirtelen megláttam a türkizzöld lényt, ami egy furcsa hörgés után vérfagyasztóan felém kezdett rohanni.

Mikor lesz vége? Mikor lesz vége? Mikor lesz vége? - hunytam le a szemem, mire egy csattanást hallottam.

Gergő ráugrott a valamire, és sikerült egy kést a nyakába szúrnia, ahonnan valamiféle kék folyadék kezdett szivárogni, viszont még koránt sem halt meg. Felugrott, majd előszedve a három ujján lévő karmokat visszaakart vágni, de fogtam a nagy gépet a kezemben, és meghúztam rajta az összes kart, mire egy vörös lángnyaláb találta telibe az idegent, ami egyenesen az épület oldalának csapódott, egy nagy mélyedést hagyva azon.

 - Jól vagy?- futottam oda a megmentőmhöz.

 - Minden oké! - dőlt a falnak, ugyanis a derekában volt három szúrás, amit a szörny körmei hagytak ott. - Szépen kivégezted - nézett a tetemre, ami teljesen megroncsolódott. Csupán pár kékes húsdarab maradt a lélegző lényből.

Túl éltük. Hihetetlen, hogy megöltem egy ilyen izét.

Még fel sem foghattam, hogy mi történt, mert egyszerre valami hatalmas, fülsüketítő kürt szólalt meg,

 - HÖLGYEIM ÉS URAIM! MEGTALÁLTUK A KIVÁLASZTOTTAT. A SZOMSZÉDAINKKAL KÖTÖTT EGYEZSÉG ALAPJÁN, AZ ELSŐ EMBER, AKI MEGÖLI AZ EGYIK VENDÉGÜNKET, ELUTAZHAT AZ Ő BOLYGÓJUKRA, ÉS KÉPVISELHETI FAJUNKAT. A SZERENCSÉS NEM MÁS, MINT A HÍRES MAGYAR POLITIKUS, SZERECSEN GÁBOR EGYETLEN LÁNYA, SZERECSEN VILMA. KÖSZÖNJÜK A FIGYELMET, TOVÁBBI BÉKÉS MŰVELŐDÉST! - olvasta fel hideg hangon a nagy robot, amelyet a föld minden pontján hallani lehet.

 - Mi a franc? - kiáltottam fel. - Ez most én vagyok? Hogy el kell mennem? MI? - viszolyogtam, majd sebesen a lakásba futottam, a mobilomért, ahol rögtön tárcsáztam a nevet. Szerecsen Gábor.

 - APA! Mi a franc ez? - hadartam, miközben Gergő nyugtató arckifejezéssel próbált közeledni.

 - Nyugodj meg! - ordított rám, mire megszeppentem. - Hallottad nem? - halkult el.

 - D-de...

 - Miért pont te? Mi a fenéért kellet megölnöd egy olyan izét?

 - És te miért nem szóltál?

 - Titok volt. Csak a leghatalmasabbak tudtak róla.

 - Ajj... Mit kell tennem?

 - Tűrj! Tedd amit mondanak, és nem lesz baj!

 - Rendben!

 - Vigyázz magadra! Szeretlek!

Életemben először hallottam ezt tőle. Tehát tényleg nem direkt csinálta. Sőt, meg akart óvni előle... Most mi lesz?

Leraktam a telefont, majd Gergő felé fordultam mérgesen.

 - Te tudtad igaz? Azért segítettél megölni, ugye? - léptem oda hozzá hangosan.

 - Dehogy is! Mit gondolsz? Én csak egy egyszerű katona vagyok.

 - Ahh... Mindegy... Most már. - lehajoltam, majd leültem a földre. - Minden esetre, neked kellemes életet. Bújj el, nehogy megtaláljanak.

 - Nem kell. Itt maradok. - rogyott le mellém. Érezhette, hogy nem könnyű nekem.

Tessék Vilma, megint hülyeséget csináltál. Bent kellet volna aludnod az acélágyban még két napig...

Csak csendesen ültünk a szekrénynek dőlve, mikor hirtelen lépteket hallottunk, és a nyitott ajtóban egy, az előzőhöz hasonló, lény jelent meg.

 - Kérem jöjjenek velem! - jelentette ki, egy az arcán lévő fordítógép segítségével.

 - Mindketten?

 - Igen.

Együtt felálltunk, majd kisétáltunk. Az idegen előttünk lépkedett, kezében egy hatalmas puskával. Elsétáltunk a tetem mellett, amire a lény hidegen nézett fel. Leoldalogtunk szó nélkül a földszintre, majd kiléptünk az épületből, ami előtt egy hatalmas repülő állt.

Nem volt túl új, az embereknek is hasonlóak voltak, viszont ez nem csillogott, teljesen matt volt.

A hajó előtt egy az előzőeknél sokkal szebb teremtmény várt minket. Az arca teljesen hasonlított egy emberére, viszont a feje, kerek, és kopasz volt. A türkiz bőre fölött egy egyszerű, hosszú fehér ruhát viselt.

 - Üdvözöllek titeket! Én vagyok a követ, aki elkísér titeket, az Alietnára. - szólalt meg egy bársonyos magas hangon. - Kiválasztott, kérlek hozd barátodat, és fáradjatok fel velem a repülőre.

 - Várj! Neki is jönnie kell? - kérdeztem felháborodottan.

 - Ha jól tudom, a ti fajotoknak szüksége van egy ellenkező nemű egyedre a szaporodáshoz.

 - Igen, de... - néztem Gergőre, aki ugyan nyelt egy nagyot, de utána bólintott.

Hihetetlen, hogy önzőn képes voltam őt is belerángatni ebbe a dologba. 

Összeszorítottam az öklöm, majd folytattam.

 - A mi bolygónkon az a szokás, hogy érzelmek alapján válasszuk ki a párunkat.

 - Éppen ezért választottuk őt. - nézett rá haragosan. - Viszont legyen vele óvatos.

Én vettem egy nagy levegőt, míg a követ lassan a gép felé kezdett sétálni, mi pedig szó nélkül követtük.

 - Ezzel a kis hajóval utazunk egy másik bolygóra? - értetlenkedtem.

 - Nem. Azzal - mutatott oldalra, egy hatalmas űrhajóra.

Ekkorát még soha sem láttam. Háromszor akkora, mint az Eiffel torony.

A böhöm nagy gép szintén matt volt, és korom sötét.

Ez így nincs rendben. Egyedül Apa szavaiban bízhatok, és remélhetem, hogy egyszer még visszajövök szeretett földemre.